A 70-es éveket úgy is lehet nevezni: a gitárhősök évtizede. Természetesen egy olyan műfaj, ahol az elektromos gitár mintegy alapvető szubsztanciája a zenének, mindig kitermeli a maga hős-epigonját, ám a gitármágusi státusz eddig az időszakig még viszonylag szokatlan volt.

A Ten Years After nem véletlen, hogy egy gyorsujjú úriember köré szerveződött, a Woodstocknál magának ismertséget szerző csapat 28 maratoni amerikai turnékörutat csinált végig, hogy aztán 1975-ben kimondja az áment. (A nyolcvanas években ugyan összeálltak, de korábbi sikereiket már nem tudták megismételni).

A mágiát a Sabbath a metál kelléktárába helyezte, és a mágiától a horror sosem állt távol. Ezt használta ki egy Vincent Furnier nevű úriember is, ki stílusosan egy pap fiaként kezdte riogatni a nagyérdeműt: ehhez persze szükséges volt olyan nemzedéki rockhimnuszok tálalására is, mint a School’s out, illetve az Elected. Az énekes sikeresen próbálta elidegeníteni a teenager korosztályt szüleik értékrendjétől, ami olyannyira sikerült, hogy egy ideig őt tartották a gyermekek első számú közellenségének. Furnier a színpadi show-t is új szintre emelte: mintegy élő szado mazo előadást produkálva végsősoron eljutott minden trash horror hívő végső céljához- saját maga színpadi lefejezéséhez. Eközben persze szólt a dögös hard rock, folyt a vér, és megjelent az a szokás, mely később vissza-visszaköszöntgetett a metál világában: az arcfestés szeretete. Hősünk persze nem is lett volna az egyik legnagyobb botrányhős, ha nem egy középkori boszorkány nevét viselve vált volna világhírűvé: Alice Cooper a shock rock jeles képviselőjeként aztán az 1970-es évek közepétől tetszhalott állapotba került- mely köszönhető volt a tetemes mennyiségű alkoholnak is- hogy aztán a sírjából kikelő vámpírként támadjon fel 1989-ben Trash c. slágergyűjteményével. Cooper azóta is jelentkezget, bár modernizáló törekvései és megjelenő albumjai már korántsem olyan sikeresek, mint 30 évvel ezelőtt.

A metált azonban nem csak Amerikában, és Európában tudták játszani, Ausztrália is belekerült a fémfolyásba egy olyan banda révén, mely csúcsra kerülése óta csakis headliner-ként léphet fel a fesztiválokon. Az AC/DC eleinte szinte családi vállalkozásként indult: Young gitáros bátyjai Malcolm és Angus adták a zenei gerincet. Mivel Ausztrália nem jelentett igazán megfelelő zenei környezetet, Angliába mentek a karrier érdekében. Jóllehet a szigeteken már tombolt a punk láz, kiderült, hogy az ausztrálok is tudnak annyira vérlázítóak lenni, mint az újhullám: a gyerektermetű Angus iskolásfiú sapkában és rövidnadrágban történő fellépései a banda védjegyévé váltak. A bluesban gyökerező elektromos boogie-juk aztán meghozta a stadion sikereket is, karrierjüket még a karizmatikus frontember, Bon Scott halála sem tudta kettétörni. Albumjaikból manapság is világszerte milliók fogynak, az együttes pedig dacolva az újító törekvésekkel, ma is változatlan lendülettel és hozzáállással nyomja a riffeket.

A rock nyelve mindig is az angol volt, ennek ellenére az európai metál már a hetvenes években is ki tudta termelni a maga nem angol anyanyelvű zászlóvivőjét: a Scorpions jóllehet inkább acid jazz bandaként indult, az évtized második felére már olyan megasláger albumokat hozott világra, mint a Lovedrive, Animal Magnetism, Blackout. A Scorpions a Purple-hoz hasonlóan szintén remek utódegyütteseket termelt ki: a MSG, vagy az UFO,az Electric Sun mind remek albumokat adtak a világnak. A Scorpions a nyolcvanas években tovább fejlődött, kezdeti vadságukat némileg finomítva slágergyártásba kezdtek, és a politikai változásokat is remekül meglovagolva olyan dalokat alkottak, mint a Wind Of Change.

Természetesen Angliában sem halt meg a metálélet, melynek köszönhetően a Black Sabbath mellett megszülethetett az esszenciális heavy metal másik alapbandája, a Judas Priest. Nevüket Bob Dylan The Ballad Of Frankie Lee And Judas Priest című protestsongjából kölcsönözték. A csapatot Birminghamben alapította Downing és Hill. 1974-ben kötöttek szerződést a Gull céggel, amely két, mindmáig népszerű albumot jelentetett meg velük, a Rocka Rolla-t és a Sad Wings Of Destiny-t, melyek még rockosabb jegyeket is tartalmaztak, bár vannak olyan számok is ezekről az albumokról, melyek napjaink koncertjeinek is szerves részei. Ezután megkezdődött a doboscserék hosszú folyamata. Jött és ment Alan Moore és Simon Phillips, őket három lemezen Les Binks követte. British Steel albumukkal aztán megteremtették a modern heavy metal alapművét, következő lemezeikkel mindig képesek voltak valami újat létrehozni (ez a törekvés nem mindig aratott sikert, Turbo. c. lemezüket pl. túl diszkósnak találták a rajongók). Nemcsak zenéjük, de öltözködésük is stílusteremtővé vált, itt bizony már szó sem volt hard rockos cicacuccokról. Sajnos a kilencvenes évek identitás keresési hulláma a banda motorját, Rob Halfordot,- ki a metálvilág egyik legnagyobb torka (pedig van néhány)- is elérte, melynek hatásaként kivált a csapatból, hogy aztán a metálra – és a benne rejlő üzletre- jellemző ismételt nagy összeborulásnak legyen a világ tanúja, de erről kicsit később.

Igaz, hogy hard rockosabb megközelítésben, de az Uriah Heep is útkeresővé vált a formálódó metálvilágban, sajnos az alkohol és a sztáréletmód szétzilálta a bandát, ennek ellenére néha fel-fellépnek, visszaidézve a valamikori nagy sikereket.

Az 1970-es évek angliai ipari stagnálásában egyre több vidéki fiatal próbált a zene útján boldogulni. A Nazareth Skóciából származott, és a hatvanas évek végétől egészen a kilencvenes évekig alkotott.

A popularitásra törekvés természetesen itt is felütötte fejét, szerencsére ez több esetben is olyan remekművet hozott létre, melyek aztán bevonult a rockpanteonba. Meat Loaf a fülbemászó dallamokat és a Wagneri felhangokat olyan remek egyveleggé tudta összegyúrni, hogy a végtermék , a Bat Out Of Hell azóta is a listák elején tanyázik. Meat Loaf pályája elején kapcsolatba került egy amerikai gitárfenoménnal, kinek Free For All. C. dalát énekelte el, hogy aztán elválva egymástól mindketten világhírre tegyenek szert. A gitáros neve Ted Nugent volt, ki sikeresen vette fel a harcot a berobbanó punk rock-kal is.

Amerika mindig vevő volt a látványos show-kra, a cirkuszra, amit aztán a metál ki is szolgált. Az Alice Cooper-i arcfestékes örökséget felvállalva a Kiss vált Amerika elsőszámú show-metál bandájává, köszönhetően a jól kitalált image-nek, a sexuális túlfűtöttségnek, a pirotechnikának na és persze a jó daloknak. Természetesen ők is megpróbáltak a saját maguk által szűkre szabott mozgástérben mozogni, és egy időre a védjegyükké vált maszkokat is levetették. A fogadtatás azonban nem volt túl jó, ezért visszatértek a jól bevált sablonokhoz. A Kiss úgy tudta ötvözni a fogós melódiákat a hard rockos szabad feelinggel és a látványelemekkel, hogy máig követendő példái maradtak az utánuk következő nemzedékeknek, zenéjük tálalása, az azt támogató marketing pedig tananyaggá vált a metáliskolákban.

A bostoni Aerosmith két újjászületést élt meg – az egyiket a drog táplálta, a másikat a siker. A Rolling Stones-hoz hasonlóan a banda motorja az énekes gitáros szerzőpáros Steven Tyler (ki irónikus módon egy Jagger hasonmásként indult) és Joe Perry. Ám míg a Stones a csillogó ikrek nevet érdemelte ki, addig az Aerosmith duó inkább a Toxic Twins (mérgező ikrek) néven vált ismertté. Sex, drog, rock’n’roll, a fiúk komolyan vették ezt az önpusztító hittvallást, nem törődvén vele, meddig tarthat így az élet. Riff centrikus zenéjüket remekül oldották olyan sikerballadákkal, mint a Dream On, és a Yarbirds Train Kept A- Rollin című számát is remekül feldolgozták. (Érdekességképpen a nyolcvanas évek végén egy feltörekvő amerikai csapat szintén feldolgozta ezt a számot, de már az Aerosmith hatásaként, hogy aztán ágyúkkal és rózsákkal hódítsa meg az egész világot). A detoxikáló okozta kényszerpihenő után 1989-ben tértek visza Pump c. albumukkal, majd a Get a grip is többszörös platina lett, köszönhetően az MTV által is felkapott Crazy c. videoklipnek.

Kanada egy olyan bandát adott a világnak, mely a Yes és a Pink Floyd nyomvonalán egy újfajta stílusnak adott életet: a heavy progresszív rocknak. A basszusgitáros- énekes vezette Rush háromtagú felállásában is olyan csodálatosan összetett zenét produkált, amely hatással volt a későbbi progresszív metál stílus királyainak is a munkásságára.

Az ír Thin Lizzy a metál érzéki fajtáját követte, a folk-rockból érkezve, ám metálosabb irányba fordulva. Velük játszott többször is Gary Moore, az ír gitáros, ki aztán a nyolcvanas években több nagy sikerű hard rock lemezt adott ki, mielőtt a delta blues felé fordult volna.

A Deep Purple-ről már esett szó, illetve annak egyik utócsapatáról a Rainbow-ról. Azonban David Coverdale életre hívott egy másik csapatot is, a Whitesnake-t, mely a jól kipróbált erotik metált vitte szinte a tökélyre. Csapatában aztán olyan, későbbi szupersztárok is megfordultak, mint az új gitárhős nemzedék egyik legnagyobbja, Steve Vai.

A hetvenes évek arénarockját a kiszélesedő punk hullám szorította háttérbe, ám csak annyira, hogy a viszonylagos csend egy annál nagyobb robbanásnak legyen előkészítője.